Képzeletben a tinédzserkori szobámba vagyok, éppen tanulnom kellett volna. Nem emlékszem pontosan hány éves is vagyok csak arra, hogy azon gondolkozom milyen leszek majd 30 évesen. Ugyan még van hátra egy jó évem, amikor is be kell lépnem a 30-as klubba, de tudjuk, hogy csak "a napok vánszorognak, az évek rohannak".  Valamiért úgy képzeltem teljesen más leszek, biztosan azért mert mindig más akartam lenni, soha nem az aki éppen voltam, de mindig más mint a többiek. Ki akartam lógni a sorból, de nem azzal, hogy hangot adjak vagy meg  szólaljak egyáltalán. Mert nem mertem, mert soha nem hittem igazán magamba, mert bármelyik korszakomra gondolok mindegyikről csak az önbizalomhiány jut eszembe. Hiába akartam kitűnni a tömegből, lehajtott fejjel jártam a suli folyosóin, és féltem attól, hogy középpontba kerülök. 

Tegnap este elkezdtem olvasni egy könyvet az üzleti élettel, vállalkozásokkal kapcsolatban. Rögtön az előszó után jött is a címben látható kérdés. Kicsit becsuktam a könyvet és elgondolkoztam, hogy aj jajj remélem nem futok bele megint valami önsegítő, semmitmondó könyvbe, ahol elmondják nekem a tuti receptet, hogyan is leszek boldog. Szerintem a legtöbb ember már tudja, hogy a boldogságra saját receptet, kell alkotnia. Szóval tovább olvastam és jött még pát tök jó kérdés amitől elsőre megilletődtem, de beindította a fogaskerekeket és közelebb vittek ahhoz, amit sokáig nem tudtam megfogalmazni. 

Két kérdést leírok:

1. "Miben vagyunk kivételesen tehetségesek és rátermettek?"
2. "Mivé kell válnunk a jövőben? "

Le is tettem a könyvet, lekapcsoltam a lámpát és csak filóztam a sötétben, persze annyira felpörgettem az agyamat, hogy nem is tudtam elaludni. 2017-ben amikor is megszületett Zalán még egy egészen másik élethez tartoztam. Benne voltam a mókuskerékbe. A nagy multi világban hamar eltorzul az ember, ahol már nem tudja mi a felettese elvárása, mi a beosztottja elvárása és mi a sajátja. Ebben a háromszögben tengődtem, Én nem tudom mennyi idő után kezdtem el azt érezni, hogy ez túl sok és nem én vagyok, de minden egyes nap úgy értem haza, hogy nem is érdekelt semmi csak túl akartam élni és menni a következő napba bele, hogy az majd jobb lesz. Áldom a sorsot vagy a döntéseimet  ( ezt nem tudom pontosan ) , hogy letehettem azt hatalmas nagy terhet amit az az élet rám rakott. Nem szeretek visszaemlékezni " arra" az időszakra. Lassan négy éve kiszálltam és nem is kívánok visszaülni arra a hullámvasútra. Nos, de dolgozni kell. Nem tudtam, hogy mit akarok csinálni csak azt tudtam, hogy mit nem.  

Megszületett Zalán , tudtam, hogy most van három teljes évem, hogy eldöntsem mi is a célom. Mivel 5 hónapos korában kiköltöztünk Németországban kézenfekvő volt az első rövidtávú cél, hogy megtanuljak jól németült. Emellé jött a le kell fogynom, jól kell kinéznem cél. Közben beszippantott a zero waste hullám, mindent itthon akartam elkészíteni, lett kertünk, hát akkor kell veteményes. Közben gyereket kell nevelni, háztartást kell vezetni...és már el is telt a 3 év és még mindig nem beszélek olyan jól németül, ahogy elterveztem, nem fogytam le annyira amennyire szerettem volna. A hulladékmentességgel és a kerttel legalább jól tudtam haladni és sikereim vannak benne. Ugyan kitaláltam már, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mi lesz a célom a jövőben. A hivatásom. Hamarabb is eljuthattam volna ide, ha nem mindent egyszerre és azonnal akarok. 

Azt hiszem ez a két kérdés, tovább lendített, eltudtam mozdulni a nulláról.  Elsőre azt gondoltam semmi nem történt velem három év alatt,  semmit nem tudok felmutatni eredményként, de ezt a kishitű negatív énem látta így. Hosszú önismereti út volt, amit bejártam ez idő alatt, brutális mélypontokkal és feladásokkal és újjászületéssel. Így meg is született bennem az 1. kérdésre a válasz, hogy mindig képes vagyok megújulni , változni, képes vagyok haladni a világgal és előre nézni, felállni és tovább menni. 

A 2.kérdés válasza még várat magára...kissé bagatell, de szervezettebbnek kell lennem, jobban kell koncentrálnom a céljaimra és türelmesebben kell hozzá állnom egy egy feladathoz. 

Sokszor olyan nehéz türelmesnek lenni, amikor a türelem olyan mintha az idő egyik mértékegysége lenne...Az idő pedig ijesztően gyorsan halad. A terhesség egy igazán jó tanítás a türelemre. A szüléssel pedig mintha benyomtam volna gyorsító gombot az életem lejátszóján. Eddig szinte csak szaladtam az események után, panaszra nincs okom, mert volt bőven miután szaladni, rengeteg örömteli momentum,  és még mennyi van! 

Most is annyi cél van előttem, de jól is van ez így. A céljaimnál már csak az álmaim vannak többen, már csak el kell kezdenem dolgozni azon, hogy valóságosak legyenek. 

Stöttham-Chieming.

Ügyvéd. Újságíró. Állatorvos. Szexuálpszichológus. Irodalomkritikus. Politológus. Vállakozó. Tanár. Edző. Író.

Gyerekként ennyi minden szerettem volna lenni, amikor jött a " mi leszel ha nagy leszel " kérdés és előttem az irtó poénos "felnőtt" választ. Nos egyik sem lettem, most ide írhatnám a még szócskát, de nem teszem. Az egyetlen elképzelésem ami mellett kitartottam az életem különböző szakaszaiban, hogy lesz egy menő belvárosi lakásom egy körfolyosós házban. Lesz egy macskám és mindig lesz bor a hűtőben, amikor haza érek a munkámból(legyen az bármi is) .

Az utolsó írás óta majdnem három év eltelt rengeteg élmény és emlék. Amikor újra megnyitottam az oldalt, teljesen olyan volt, mintha két hét telt volna el. Akkor éppen csak betekintést nyertem a rám váró világba, nem tudtam elképzelni milyen lesz majd itt élni. Milyen lesz majd amikor hárman leszünk. Annyi mindent nem tudtam még. Minden napos volt a bizonytalanság és a félelem bennem. Előttünk volt az a bizonyos nagy nap. Idén pedig a negyedik évfordulónkat ünnepeljük majd. A negyedik házassági évfordulónkat és a fiúnk harmadik születésnapját. Hihetetlen. 

Nincs menő belvárosi lakásom, de van egy macskánk és mindig van bor a hűtőben. Sokkal gazdagabb lettem, mint az gondoltam gyerekként. Nem az anyagi részre gondolok, hanem a szeretetre, a meghittségre, a nyugalomra ami körbevesz. Lett szakmám, dolgoztam sok helyen, de mégis egy olyan munkám lett, amit nem adhatok fel, ami egy örök életre szól , tele van küzdelemmel, lemondással. Minden nap tanít valamit és úgy gondolom, ha nem hagyjuk magunkat elveszni benne, megtalálhatjuk az igazi önmagunkat. Legalábbis a hozzá vezető utat. Ez az Anyaság. 

Szülés. 

Olvastam és olvastam. Készültem, hogy majd jól csináljam.Borzasztóan frusztrált, hogy nem tudtam mit "kell" éreznem, milyenek azok a jósló fájások, milyenek azok az öt perces fájások, pedig ezek olyan dolgot voltak amit minden leendő anya tud a fórumok szerint. Voltak elképzeléseim arról mi várhat rám majd a kórházban. Természetes úton történő szülésre készültem. Amikor a császár metszésről esett szó a könyvekben, átlapoztam, hiszen ilyen amazon testalkattal sima ügy lesz a szülés. Nem így lett. Már a magzatvíz sem úgy folyt el, ahogyan én azt gondoltam. Sehol nem említik, hogy az majd folyik, szivárog megállás nélkül.  A terhességem során olvastam egy könyvet ,ahol a túlzott oxitocin adása agyvérzést okozott a születendő gyermeknél. Nem akartam, hogy oxitocint adjanak. Ez sem így lett. Három infúzió ment le, plusz oldatokkal.  Nem akartam epidurális érzéstelenítőt, a 9. óra után az orvosom elrendelte, hogy ne szenvedjek, még most is érzem azt a hideg zsibbasztó érzést ami végig áramlott a gerincem mentén az egész testemen. Tizennégy óra vajúdás után már nem igazán éreztem semmit a fájdalom és a fáradtságon kívül. Tompán érzékeltem a külvilágot az orvos hangját a gépek csipogását és a mondatot hogy valami nem stimmel mert "gyengül a baba szívhangja" . Ekkor mondta ki az orvosom, hogy műtő. Az önbecsülésemből addigra már nem sok maradt a korábbi események miatt. Így már szinte mindegy volt, hogy hány ember vesz körbe és lát, amint meztelenül kivisznek a szülőszobából bevisznek a műtőbe. Elém tették a papírt írjam alá, közben ne mozogjak mert spinális érzéstelenítőt kapok. Szétszakadtam a fájdalomtól legszívesebben sírva ordítottam volna, hogy elég volt, hagyjanak békén, de nem tettem csak tűrtem, hagytam had legyek már túl ezen. Kitört rajtam a pánik, elzsibbadt az egész testem úgy éreztem nem kapok levegőt, öklendezni próbáltam , de nem éreztem a mellkasom , köhögni próbáltam , de nem ment. Nem tudtam mi történik csak kihallottam, hogy túlságosan leesett a vérnyomásom, de majd mindjárt adnak valamit és jobb lesz. Behunytam a szemem és vártam, úgy tűnt hosszú, hosszú órákat . Éreztem, hogy hozzáér valaki az arcomhoz. A. babám volt az. Mire felfogtam volna mi történik, addigra elvitték. Visszacsuktam a szemem és vártam tovább. Megmozdult az ágy alattam ,elindult a szoba. Kint vártál Te és a kezedben volt a közös gyermekünk. Sírtatok mind a ketten, sírtam én is. Gyönyörű pillanat volt. Egy örök pillanat. Akkor hirtelen vége lett minden szenvedésemnek, ott maradtam a pillanatban veletek, a pillanatban, amikor igazi család lettünk. 

Nem is emlékszem, hogy valaha is igazán elmondhattam-e a történetemet.  A szüléstörténetemet. Ez bizarr, bensőséges, de úgy érzem kell az elengedéshez, hogy megszépülhessen, hogy beépülhessen.

Itt vagyok. Egy másik életben, mégha ideiglenesen is. Elég messze mind attól, amitől l távol akartam lenni. Mégis itt van bennem az a fojtogató érzés, a gyomromban, a mellkasom mögött, gyakran felteszem a kérdést. Mi ez és miért van? Félelem? Bizonytalanság?
Van itt még más is, csupán még nem elég erős, hogy felülkerekedjen a negatív érzeteken. Az izgalom, hogy valami elkezdődik hamarosan. El kell engednem a félelmet, hiszen nincs mitől. Mellettem van egy csodálatos ember, akivel a távolság sem tudott közénk állni. El kell engednem a bizonytalanságot, hiszen nemsokára felelős leszek egy életért, amit én adok. Fel sem fogom igazán, annyira hétköznapi mégis olyan hihetetlen. Én, életet adok. Életet adok egy fiúnak. Aki igaz szimbóluma a szerelmünknek. Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt anyaságra vágytam, a magaménak éreztem, hogy talán azért nem találom a helyem a világban, mert valójában mindig is erre vágytam, arra, hogy anya legyek. Mikor már szinte teljesen beleéltem magam, azt mondtad "nekünk most nem lesz gyerekünk", millió darabra tört bennem a kép a még nem létező családunkról. Haragudtam rád, önzőnek tartottalak, de beláttam teljesen igazad van, ha "A" most akkor történik, talán a mi történetünk már nem a miénk lenne. Annyi minden történt belegondolni is nehéz.
Hoztunk egy döntést, hogy belevesszük az életünkbe a távolságot, hogy olyan életet kezdünk, amibe már olyan sokan belebuktak. Én Budapesten, te hatszáz kilométerrel nyugatabbra. Mennyi álmatlan éjszaka, mennyi könny és szenvedés, mennyi eltitkolt bánat és veszekedés. És most itt vagyok veled, ez még nem az új életünk ez még csak az elsőszobája annak. Tavaly Novemberben letelt a megpróbáltatás és akkor még nem tudtunk, hogy jönni fog a következő. Sikerültek a vizsgáim, terveztem a saját utam, a függetlenségem az erős nő megvalósítását. Félig már bepakoltam az életem és elcsomagoltam mindent, hogy jöjjek veled, de éreztem akkor, hogy valami közbe fog jönni. Márciusban jött is, mostanra már neve is van... mégha egy test is vagyunk még... 

Én kétségbe estem, te nyugodt voltál. Abban a pillanatban átalakult benned valami vagy lehet már korábban csak nem beszéltünk róla. Ültünk a teraszon, tudtuk, hogy két nap múlva indulnod kell, és én nem mehetek veled. Sírtam, nem tudtam mi legyen...de te tudtad.

Elteltek a hónapok, nemsokára letelik az a bizonyos kilencedik is, az a bűvös kilences ennyit kell várnom a szerelmem hazatértére és gyermekünk megszületésére. Nem volt receptünk, arra hogyan kell ezt majd csinálni, megélni, nehéz volt. Egy hét múlva egymással szemben állva, hivatalosan is összekötjük az életünket és bármi történik, tudom, hogy szeretni foglak és te viszont szeretsz majd engem. 

Nagyon szeretlek.  

Budapest.

Egy testben két szív dobog, közel öt hónapja. "a világ legcsodálatosabb érzése". Mondja mindenki egyből, akinek már van egy gyereke és megtudja, hogy ebben az áldott állapotban vagyok. Hirtelen előjönnek a terhesség alatt keletkezett érzések, a szülés édes emléke. "minden olyan csodálatos volt és bármikor végig csinálnám újra és újra." Mosolyogva végig hallgatom az összes történetet, nagyokat bólintok, rutinosan visszakérdezek, csodálkozok, ahogyan azt kell. Az összes történet más, de mégis ugyan olyan. Annyira sulykolják, hogy csodálatosnak kell lennie, fantasztikusnak, ragyognod kell a terhesség alatt és szeretetet árasztanod. Megkérdik te, hogy érzed magad, hogy bírod ezt a meleget? Válaszolnom sem kellene, mert az nem fontos, a lényeg, hogy amikor "én terhes voltam."
Esténként csak akörül járnak a gondolataim, hogy milyen borzalmasan fáradt vagyok és szomorú és biztosan rosszat teszek a gyereknek a sok sírással és magánnyal, hogy nem vagyok elég boldog, nem vagyok elég kiegyensúlyozott és akármennyire is igyekszem, fogalmam sincs hová tettem a lelki békémet. Talán az is kiutazott veled Németországba. Nem tudom, hogyan kell végig csinálni egy terhességet egyedül, de kapcsolatban sem, távkapcsolatban próbálkozom. Az igazság viszont az, hogy nem tudok megbirkózni a lelki részével. Hiszen azért mondtam azt a bizonyos "Igent", mert veled képzeltem el. Tudtuk, mi vár ránk, hiszen egy évet már lenyomtunk, csupán annyi volt a különbség, hogy egy lélekkel kevesebb élt bennem. 

Annyira sok az inger, a folyamatos készenlét, a munka, az itthoni teendők, a bevásárlás, a vizsgálatok észben tartása s a legnehezebb a folyamatos várakozás és sóvárgás utánad, az együttlét után. Úgy telnek el hónapok, hogy valóban nem élem meg ezt a gyönyörű csodálatos érzést, nekem elrontja a be nem teljesedett vágyakozás a mi családunk után. Lehet, magamtól veszem el az élményt. A gyermek várás élményét, ami lehet az egyetlen az életemben. A legszörnyűbb a bűntudat, egy gondolat miatt: "ha nem lenne" , nem is fontos a gondolat folytatása, önmagában emészt fel, hogy ez nem egy anyához méltó. A kétely jó anya leszek-e. Megadok-e neki most mindent amire szüksége van. A hasamra nézek, de nem tudom mit érezek. Fáj ez az őszinteség, de fájnak a ki nem mondott gondolatok is. Folynak a könnyek, mint a napok, elhomályosítják előttem a világot. Tele van a fejem és a lelkem. Nincs aki vezessen csak eltelnek a napok és ott leszek, hogy a kezembe tartom a gyermekem, aki kilenc hónapon keresztül nélkülözött, kilenc hónapon keresztül tűrte a boldogtalanságot...és a bűntudatot.

Ha egyszer valaki végig hallgatná én, hogy érzem magam...a legkisebb gondom a kibaszott időjárás.  

Két napja csak nézem a tévé képernyőjére vetített boldogságot. Ahol hiába szenvednek, a főhősök a szerelmük mindig győz. Nos, tudom, hogy a mi szerelmünk is győzni fog, de most úgy érzem, nem bírok ki több napot Nélküled. Hosszúak az éjszakák, bár lehetnének hosszabbak, s rövidebbek a nappalok, de ebben sem vagyok biztos. Egész álló nap áztatja az eső a várost, borús, komor, mégis annyira vonzó. Ültem a kocsiba néztem, ahogyan az ablaktörlő jobbra-balra billen és csak áhítoztam, bele felejtkezve a pillanatba.
Hajnalban keltem, a fáradtság ellenére olyan könnyű volt mégis. Telnek a napok, de nem elég gyorsan, mégis rajtam a nyomás,hogy nemsokára kezdődik a vizsga időszak a véső megmérettetés. Tudom, hogy készülnöm kéne, ebben a pillanatban is jobban tenném, ha a tételeket olvasnám, dolgoznám ki. Mégsem vagyok rá képes. Egyre sűrűbbek a pillanatok, amikor Te jársz a fejemben. Alig várom az éjszakákat, legalább a hangod had halljam. Bármit megadnék egy együtt töltött óráért is akár...

Keresem  most a szavakat, emlékekbe takaródzók, próbálom felidézni az érintésed, ahogy összeér a testünk. Tudom, hogy finom és puha. Bárcsak itt lenne az illatod, az múlik el leghamarabb, és amikor hazajössz, már egy idegen világ illatát hozod magaddal a Te életedét. Gyakrabban idézem fel azt az időszakot mikor még csak álmodtam arról, hogy melletted ébredek. Az éjszakába nyúló beszélgetések a hűvös Szeptemberben, a hosszú heves csókok, amikor már azt hittük nem bírjuk türtőztetni magunkat, a bepárásodott autó üvege, csupa szenvedély forró vágy. Ha belegondolok, már akkor is nehéz volt Tőled elszakadni, pedig tudtam néhány óra és újra látlak. Ugyan olyan öröm volt minden egyes nappal, amikor megláttalak és ugyan olyan nehéz volt minden alkalom, mikor búcsúztunk, mert már későre járt. A hideg esték a dombon, a tiszta ég alatt, ahogyan félénken hozzád bújtam, biztonságban éreztem magam, amellett, hogy nagyon féltem a tudattól, hogy túl hamar szerettem beléd. Időről beszéltünk mind a ketten, azt hajtogattuk időre van szükségünk, hiszen éppen, hogy magunk mögött hagytuk a kapcsolatainkat. Az idő csak telt és elmúlt a félelmem helyette maradt az imádat, a rajongás. Nem enyhült a vágy, hogy az ölelésedbe aludjak bele és a csókoddal ébredjek. Imádom a nyugalmat, hogy felnőttem melletted.
A napokban jó néhány pohár bor, aperol és tequila után beszélgetésbe bonyolódtam néhány ismeretlennel és olyan örömmel töltött el a tudat, hogy teljes mértékben hidegen hagynak.
Arról beszéltem önfeledten, hogy iszonyatosan felszabadító az tény, hogy nem érzek vágyat az iránt, hogy idegenekkel flörtöljek, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, hogy elérjem, akarjanak. Nem vágyom visszacsatolásra számomra érdektelen emberektől és ezt (is) Neked köszönhetem, megkapom azt a tiszteletet, csodálatot akár még hatszáz kilométerről is, amire egy nő vágyhat. Életem legszebb pillanatai közé tartozik, miközben hátulról öleltél a zuhany alatt  és a nyakamba suttogtad, hogy én vagyok álmaid nője. Tudtam, hogy  megkaptam feloldozást az összes seggfej pasim után, akik három hónapnál tovább nem tudtak lekötni, kevesek voltak és én úgy éreztem vadásznom kell, mégis újra és újra összetörtek és bizonytalanságba taszítottak, hogy nem vagyok elég jó, elég szép. Egyik pasi után jött a másik, de kevés volt az egyik és még a másik sem elégítette ki amire én vágytam. Nem szexuálisan, az hamar elmúlt, hiába voltam kapcsolatban úgy gondoltam már csak az tudatja velem, hogy élek, ha félre lépek. Biztos voltam benne, hogy nem tudom megtenni, hogy belehalok majd a bűntudatba és a fájdalomba, de nem így történt. Megkockáztatom minden Nő életében eljön ez a pillanat, amikor kell az izgalom, amikor már minden kevés...és egy másik ágy marad, de az sem igazi vigasz. Úgy gondolom időbe estem át ezen még eljegyzés, esküvő, hosszú házasság, gyerek előtt...mikor még nincs veszteni való. Elég szomorú volt a tény, hogy ott volt egy ember, aki szeretett és én úgy gondoltam, nincs veszteni valóm. Talán ez volt a bosszúm, csak így tudtam visszaadni azt a sok fájdalmat, amit ő okozott nekem, azzal, hogy arra kényszerített, ne legyek Önmagam. Ez volt a legrosszabb és legsúlyosabb, amit ember elkövethet, hogy mást követel a másiktól, ami. Hazudnék, ha azt állítanám, én nem akartam, hogy más legyen. Hazudtunk egymásnak három éven keresztűl...majd jöttél te, aki megmutatta máshogy is lehet. 

Budapest. 

    6:55. Annyira hangosak a gondolataim, hogy képtelen vagyok tovább aludni. Hajnalban feküdtem le ismételten, fogadalmam ellenére, hogy időben felkelek és át állok a reggeli futásra a munkám miatt. Érzem a fáradtságot a tagjaimban, nehezen mozognak. Még csak az elmém van ébren a testem még pihenne. Cathy nyávogása töri meg a gondolat menetet. Lenyomom a kilincset és már az ágyban is van, mellettem.
Igen, ő mellettem van, szúr belém a gondolat. Nem úgy mint Te. Elszóróul a szívem. Cathy sem tud megnyugtatni, hiába mosolygok szemembe könnyek gyűlnek.

Hosszú percek telnek el, mire az alapozó ecsetért nyúlok. Nézek egy nőt a tükörben, nem ismerem fel. Heges a bőre, fájdalom tükröződik vissza a tekintetéből, szája fölött apró ráncok bújnak meg, szemöldöke vonalában sebes elkapart bőrhibák. Nem látom magam. Mióta elmentél arra törekszem, hogy napról napra tökéletesebb legyek. Mégsem érzem magam szépnek. Rendszeresen felháborodom azon a kérdéseden, hogy " kinek csípted így ki magad". Tudom, jól a választ, mégis azt mondom: " Neked". Magamért teszem, hogy Én jól érezzem magam, hiszen egy magam vagyok...Cathy meg mindenhogy szeret sminkkel vagy anélkül csak legyen kaja, friss víz és simi amikor ő akarja.

Fenn van az alapozó, igyekszem szépen eldolgozni, hogy elfedje a fájdalmat és a tökéletlenséget. Szemhéj púder három árnyalat, pirosító, szemöldök spirál, szempilla spirál, rúzs. Parfüm. Meztelenül állok a tükör előtt, csak az arcom van felöltöztetve. Újra melegítem a kávém és kiülök meginni a terasza, nézem a szembe házba lévő párt, ahogyan kiélvezik a reggelt. Ránézek a telefonomra, megjelenik rajta a piros szív. Haragot érzek, a tegnap esti beszélgetésünk miatt. Amiért nem figyeltél rám.

Megbántottál, de tudom, hogy észre sem vetted és hiába is hoznám fel csak veszekednénk. Utálok FaceTime-on veszekedni, bár érdekes mód több érzelmet vélek felfedezni a hangodban virtuálisan, mint személyesen.

Előhúzom Cathyt a fürdőszoba szekrény alól, be a macska hordozóba és irány az állatorvos varrat szedésre. Szeretek vezetni, olyan érzést ad, mikor veled voltam, úgy érzem senki nem bánthat. Furcsa hasonlat, hiszen balesetek nem az áldozatokon múlnak sokszor.

A menekülésen gondolkozom...hova és hogyan. Nem tudom, hogy mi elől, vagy ki elől...csak elmennék innen.

Hazafelé a pirosnál meglátok egy kislányt, amint az anyukája mellett szökdel. Az anyja karján fonott kosár, abban egy sötét barna plüss mackó pihen, mosoly van varrva az arcára. Hirtelen jön a felismerés...A hogyan érzem magamra... Pontosan úgy, mint az a mackó. Van egy szép fonott kosaram, az arcomra örömöt festek, elővesznek, ha szükség van rám...Meglátogatsz amikor már nem bírod...Beülsz mellém a szép fonott kosárba...

Mióta kimondtad csak ez visszhangzik a fejemben. Vajon, hogy értetted? Nem volt bátorságom megkérdezni csak gyorsan elnyomtam a fájdalmat és hallgattalak tovább. Bevallom bűntudattal, de utána már nem tudom mit meséltél, mikről számoltál be, mert csakis a csalódottsággal és szomorúsággal voltam elfoglalva amit éreztem. Egyébként is van amit titkolok előled, amit szeretném ha nem kellene, szeretném ha ugyan azt éreznénk. Én, kész vagyok arra, hogy család legyünk. A veszekedések közepette, mikor már csak halmozod a hibáimat és vádaskodsz, hogy nekem semmi nem jó, nekem nem lehet eleget tenni, szívesen elmondanám neked, hogy egyetlen dolgot tudok, legalábbis érzem, hogy gyereket akarok. Nem régóta érzem ezt, de az érzés egyre erősebb és minden egyes nappal, amikor késik, bízom benne, hogy azért, mert hamarosan hárman leszünk. Féltem, de mostanra a tegnapi kijelentésed miatt rettegek, hogy mi lenne ha pozitív lenne a tesztcsík. Ami a második alkalommal is negatív lett, de még bízom benne, hogy téved csak még korai. Tartok tőle, hogy megölnélek vele, te most élsz, szősz terveket a konyhát tervezed én meg a gyerekszobát. Mind a kettő elfér, csak talán nem a te otthonodban így viszont nem lehet a mi otthonunk.   

Hogyan beszélhetnék róla, amikor ilyen választ kapok " viccet félretéve" Neked ez egy vicc? Hogyan hatna, ha ez a vicc valósággá formálódna, amkor a tudatba férkőzik a szívem alatt növekvő cseppnyi lény. Mosolyt csal az arcomra, nem tudom mi történik velem, de szeretném ha ez az álom hamarosan az életem lenne. Talán, te nem ilyen életre vágysz. Szerinted ez még várhat, nem érzed magad késznek vagy csak egy jó kifogás. Lemondás igen, de cserébe kapsz egy hatalmas ajándékot az élettől, tőlem. A véred, ami te vagy, ami én vagyok. Testet ölt a "Mi" nem szó lesz többé, hanem hús és vér a miénk. Lesz egy ember az életemben, aki igazán ismerni fog, aki belülről is hallja a szívem néma dobbanását. Akinek mindig szüksége lesz rám és én ott leszek neki. Ő nem hagy el...és én örökké vigyázni fogok rá.